Már az első pillanattól fejlődést várunk a gyerekektől, és ezzel tekintetüket állandóan a jövőre szegezzük. A „valamivé válás” közben azonban mindannyian, ők is és mi is, elmulasztjuk megélni a jelent.

Mi lenne, ha nem egy ötletből, módszerből, elvárásból vagy koncepcióból, vagyis nem a felnőttekből indulnánk ki, hanem magukból a gyerekekből és veleszületett adottságaikból?

Mit tesz a gyermek, ha békén hagyják? Játszik.

Ezt hosszas gondolkodás nélkül is tudjuk. És ha nem zavarnánk meg, mindig játszana.

Miért szakítjuk hát félbe újra és újra?

Mert nincs bennünk bizalom. Azt gondoljuk, hogy a játék nem elég. A gyerek viszont ellentmondásos utasításként éli meg, ha egy reggel arra ébred, hogy hagyja abba a játékot és kezdjen tanulni. Mintha azt kérnék tőlünk, hogy lélegezzünk, de ne vegyünk levegőt. Komolyan kell vennünk a játékot, mert a tanulásnak nincs nála jobb eszköze. A gyermek számára a játék és a tanulás elválaszthatatlan, egymás szinonimái.